Sophie sétája

16 nappal ezelőtt gyarapodott a mi kis falkánk. A paksi menhelyről hoztuk ki Sophiet, a bújós kis 6 éves mamikát . Eléggé leköti minden időnket a két nőszemély, de attól még nem áll meg az élet, meg különben is éppen ideje volt megnézni, hogy mennyire lehet póráz nélkül sétáltatni. Mi lehet Óbányánál megfelelőbb egy ilyen akcióhoz? Anyukámmal és a két kutyával felkerekedtünk, hogy megkeressük a kilátóhoz vezető utat.

Tavasszal egyszer csak azt vettük észre, hogy lett a hegytetőn egy kilátó. Egyik héten még híre, hamva sem volt, aztán meg ott magasodott. Régóta birzgálja a fantáziánkat, de nem sikerült rálelnünk, mikor felmentünk a Réka-várhoz.

Gondoltuk, majd most! Az elképzelés csupán annyi volt, hogy felmászunk, készítünk 1-2 fotót a völgyről, a faluról, aztán leereszkedünk.

A második vendéglátás és Püspökszentlászló

2009. augusztus 6. csütörtök

 

Ma reggel a kiterjedtebb rokonság és a szűkebb család egy része elindult Százhalombattára, hogy egy kenu túra keretében szépen lejöjjenek Paksig. Mi, az itthonmaradottak pedig úgy gondoltuk, nem maradunk ki a jóból mi is kirándulunk, csak mi szárazföldön.

Így aztán Ákossal elindultunk reggel előkészíteni a terepet az ebédhez, meg dolgunk amúgy is mindig akad, úgyhogy addig is ment a faaprítás, fűnyírás.

A menü a múltkor oly remekül bevált szalonnás, kolbászos lecsó. Ehhez vettünk reggel Bonyhádon, a központban lévő szenzációs pékségben egy francia félbarna parasztcipót.

Nyári zivatarban készítettük elő a tüzet, szeleteltem a hozzávalókat a nagy diófa védelmében, de mire elállt az eső, a társaság többi része be is szaladt 1 órára. Amíg a lecsó egy utolsót rottyant, megmutattuk a telket, az épületet.

Nyaralunk...

2009. július 28. kedd

Igaz, hogy tegnap délben még azt sem tudtuk, hogy hol fogunk aludni, és jó néhány telefonunkba került mire végre sikerült szállást találni (kis hazánkban ez kutyával ugye nem is annyira egyszerű...), de 3/4 1-kor csak sikerült végre elindulnunk. A "megmentők" Mocsári Mónika és Jakab Imre, azaz a Tulipános ház. Ritkaságszámba megy az a kedvesség, amivel fogadtak bennünket, és nagyon nagy kincs ilyen emberekkel ismertséget - talán nem haragszanak, ha azt mondom -, barátságot kötni. Az a tisztelet, alázat, ahogy felújították ezt a portát, odafigyeltek minden apró kis részletre, ahol lehetett, ott megőrizve a régi, százegynéhány éves falakat, ajtókat, ablakokat. Ötvözték a régi korok szellemiségét, a mai korok elvárásaival. Az első pillanattól kezdve az volt az érzésünk, haza értünk. Csak reménykedni tudunk, hogy sikerül majd a mi kis birtokunkon is véghez vinni ezt a csodát...